A metró
Szeretnék nektek elmesélni valamit. Sok évvel ezelőtt történt velem ez az eset. Épp a suliból mentem haza és a gondolataimba feledkezve élveztem a napot. Csak az járt a fejemben hogy ma végre minden sikerült, amit elterveztem. Végeztem, ezt el sem hiszem.
V-É-G-E. A kezemben a diplomám, ennél boldogabb nem lehetek. Igaz, holnap van még egy nagy menetem, hogy megszerezzem azt az állást, de az lesz a legkisebb gondom.
- Na, de most mivel menjek? Busz vagy metró? – Legyen a metró, ilyenkor kevesen szoktak lenni rajta.
Ahogy leértem, mázlim volt, pont jött egy, de nem jött be a számításom, sokan voltak. Mi az hogy sokan, ennyi embert még nem láttam itt.
- Valamit ingyen osztanak?
Mindegy, ha haza akarok még ma érni, akkor fel kell szállnom. Alig volt hely, muszáj volt állnom. Ilyen mázlim is csak ma lehetett, egy helyes srác állt mellettem. Muszáj volt rámosolyognom és meg is kaptam a válasz mosolyt. De szép szeme van, és olyan helyes. Miközben a srácot néztem észre se vettem, hogy valaki a hátam mögött egyre közelebb jön hozzám. Valaki hátulról megrántotta a vállamat és elvitte a táskámat, a metró megállt és a tolvaj kirohant az ajtón. Mivel mást nem tudtam tenni elkezdtem kiabálni.
- Segítség, valaki, az az ember ellopta a táskámat…
A helyes srác utána eredt, én is megpróbáltam követni őket, de próbáltatok már magas sarkúban két embert követni? Szóval a magam tempójában követtek őket. De valahogy elvesztettem őket szem elől. Néztem jobbra, néztem balra, de sehol se voltak. Viszont ahogy kiértem a metró állomásról a helyes srác jött velem szemben, kezében a táskámmal. Hát ma tényleg mázlis vagyok.
- Köszönöm, hogy visszaszerezted nekem. Eszter vagyok
- A nevem Dávid.
- Szeretnélek meghívni egy kávéra?
- Örömmel elfogadom.
- Azt hiszem, itt a közelben van is egy kávézó.
Amíg elsétáltunk a kávézóba beszélgettünk.
- Tényleg köszönöm, hogy visszaszerezted a táskámat, nem tudom mi lett volna velem, ha nem kapom vissza. Ma kaptam kézhez a diplomámat, és épp benne van. Holnap pedig behívtak állásinterjúra.
- Nincs mit, szívesen tettem, főleg ilyen szép lánynak.
A délután szépen telt, észre se vettem mennyire telik az idő, de lassan beesteledett. Eljött a búcsú ideje. Dávid visszakísért a metróhoz. Ahogy álltunk a metró ajtóban, elállt a lélegzetem. Mielőtt becsukódott volna az ajtó egyre közelebb hajolt hozzám, és az ajkunk összeért. Életem legjobb csókja volt. Szerettem volna ha sohase ér véget.
És most 10 évvel később, ahogy felébredek, minden reggel ezt a helyes srácot nézhetem, aki azóta már a férjem. De mindezt csöndben mesélem el, nehogy a gyerekek felébredjenek, berontsanak és felébresszék Dávidot. Hát ez volt az én tündér mesém…
